***
A köznevelési koncepció színlelt konzultációjának lezárását követően tavaly október végétől, a törvénytervezet parlamenti beterjesztésével kerültek felszínre a kormánypárton belüli (oktatásügyi) nézetkülönbségek. A parlament Oktatási és Tudományos Bizottságának ülésein, majd a parlamenti vitában felbomlott a kormánypárti egységfront, néhány kormánypárti képviselő nyilvánosság elé tárta az ellenvéleményét, és a módosító indítványok kapcsán leadott szavazataik is markáns nézetkülönbségeket tükröznek. A kormánypárti képviselők az államtitkársággal a háttéregyeztetéseken sem jutottak megegyezésre. Noha a lényeges döntéseket mostanában a kormánypárti frakcióegyeztetésen hozzák, a nyilvánosság előtt tett kijelentésekből és a benyújtott módosító indítványokból felfejthető, hogy hol húzódnak a főbb törésvonalak, milyen alkalmi csoportok szövődtek az államtitkárság javaslata ellenében, milyen hiedelmek, víziók és érdekek ütköznek az új oktatási törvény kapcsán. Egyúttal azt is látni lehet, hogy hogyan képzeli el a „jó iskolát” a dráma szereplői, azok, akinek ma tényleges beleszólási lehetősége van a magyar iskola radikális átalakításába. Milyen feltételezések orientálják őket abban, hogy mit kínáljon a magyar iskola a középosztálynak vagy épp a cigányoknak?
A keresztény-konzervatív államtitkár
Hoffmann Rózsa – a f irányban személyesen a miniszterelnök támogatását maga mögött tudva - a konzervatív pedagógusok számára ír törvényt, az általa elképzelt és kodifikált iskolát hierarchikus viszonyok működtetik, amit a megkérdőjelezhetetlen tanári tekintély révén rögzített szabályok tartanak fenn. Tekintélyekre épülő világképe nemcsak a törvényt itatja át, de megmutatkozik a törvény-előkészítést kísérő retorikában is: az államtitkár legtöbbször külső tekintélyekre hivatkozik, legyen az a miniszterelnök (a kormány döntése[1]), Eötvös József népiskolai törvénye vagy Klebelsberg népiskolai reformja. Ezt a típusú vitakultúrát jellemezte Pokorni Zoltán a Rákosi-korbéli szlogennel („aki nincs velünk, az ellenünk van”), aminél szerinte „még a Kádár-kor kommunistái is okosabbak voltak.”
Hoffmann részéről az egyéves „egyeztetési” szakasz a nemzeti együttműködés jegyében zajló nagyvonalú gesztus, amit „nagyrészt önként vállalt” az államtitkárság.[2] Egyeztetni koncepcionális kérdésekben sem a szakmai szervezetekkel, sem a néhány bizalmason kívül álló népes szakértői táborral, sem a Fideszes politikusaival nem hajlandó – megteheti, hiszen Orbán Viktor támogatása elégséges garancia a politikájának[3]. Tévesnek tartja, hogy „a hatályos törvényben laikusok kaptak (…) szakmai döntésekre helyet. Ezért az új törvény elismerve, mi több, provokálva azt, hogy az érdekeltek véleményét minden döntés előtt kérjük ki és mérlegeljük, ez a korszerű vezetésnek alapvető tanítása, ez nem mellőzhető, de a szakmai döntésekben egyetértési jog nem illeti meg őket.”
Az érvelést minduntalan átitató moralizáló attitűd a Horthy korszak civilizatorikus és egyben nosztalgikus szellemét idézi, értékválságot vizionál, az iskola „nevelési funkcióját” siratja.[4] Az „országmegújítás” igényét a szocialista-liberális koalíció és a hatályos törvény kritikájára alapozza, utóbbit a „mintegy százötvenszer módosított, szövevényes, a felhasználók iránti szakmai és erkölcsi bizalmatlanságon alapuló, a jogok és kötelességek rendjét felborító szöveg”-nek tartja.
Balogh Zoltánhoz hasonlóan az államtitkárság a koncepcionális kérdések közé sorolja az „elmúltnyolcév” „píszí” politikájával való szakítást megtestesítő szimbolikus lépéseket, magukat a problémák kimondására kész politikusnak tartják. Így kerül a problémát kimondó, és a „látszólagos egyenlő pályákkal” leszámoló koncepcionális ügyek közé a Híd-program, a tankötelezettség korhatárának csökkentése és a kiscsoportos fejlesztő foglalkozások rehabilitálása.[5] A tanulási kudarcok magyarázatában Hoffmann világában az intézményes és strukturális mechanizmusoknak nincs helye, azt csak az egyéni cselekvő (igyekezete, erőfeszítése, döntése) felől képes értelmezni: a lemorzsolódó fiatal „nem akar tovább tanulni”, „iskolakerülő”. Az iskola feladata a nemzeti középosztály kinevelése, a középosztály értékvilágának megerősítése és kizárólagos normává emelése, éppen ezért nem is gondolkodik más társadalmi csoportokban, etnikai vagy szociális kategóriákban.
[1] HR a bizottsági ülésen: „nem igaz, hogy a vita nem a kormány és az ellenzék között folyik. Megismétlem, ez a kormány törvénytervezete. Ez a vita tehát a kormány és az előterjesztését így vagy úgy nemtetszéssel fogadók között folyik.”
[2] Gloviczky a bizottsági vitán: „Valóban hónapok óta folyik a vita arról, hogy mi is az egyeztetés, már ez önmaga ilyen posztmodern egyeztetés, hogy mi az egyeztetés.” „Természetesen az egyeztetés nem jelentette azt, hogy mindent elfogadtunk.”
[3] Vö: http://fn.hir24.hu/allaspont/2011/12/13/orban-tanar-ur-kerem-ne/: „A kormányfő a rend és fegyelem híve, ami szerinte nem fér össze a sokszínűséggel, a tanári autonómiával, a szabadsággal. Erre és az „elmútnyócév” eltörlésére alapul az oktatási reform. (…) Történt, hogy Orbán volt oktatási minisztere, ahogy azt már másfél éve rendszeresen teszi, bírálta a Hoffmann Rózsához köthető (valójában a lényegi pontokon Matolcsy és Orbán akaratát érvényesítő) köznevelési törvényt. Megpróbálta érveit kutatási eredményekkel, adatokkal alátámasztani. Orbán Viktor erre úgy válaszolt, hogy »Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet«.”
[4] HR a parlamenti beszédében „az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük ‑ ahogy Németh László írja ‑, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként s rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül. A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal az ő állapotának megfelelően fejlődhessen, és aktív, alkotó tagja lehessen annak a magyar társadalomnak, amelynek felépítése, felvirágoztatása mindannyiunk közös érdeke.”
[5] Gloviczky Zoltán megfogalmazásában a nézetkülönbség lényege „hogy meg lehet valamit látszatból oldani, ami korrekt intézkedés, de nem biztos, hogy meghozza az eredményét. Az, hogy jelenleg a szakképzésből 4 év képzés után ugyanúgy kikerülnek funkcionális analfabéta gyerekek, ez tény, és nagyon sok minden intézkedés, amelynek néhány eleme itt is sorra került, olyasmi, így a 18 éves korra felemelt tankötelezettségi korhatár, hiszen ne felejtsük el, ez nem ősidők óta 18 év, tehát létezik olyan világ, ahol 16 év. (…) Kérdés, megoldja-e ez az intézkedés azt a problémát, hogy mi lesz vele, ha kikerül az iskolából. Kétségtelenül 2 évvel eltolja a problémát, és ez nem bagatell, tehát egy teljesen releváns vitatéma, hogy ez megold-e valamit, ha toljuk.”
No comments:
Post a Comment