A keresztény-szociális családapa
Révész Máriusz szintén aktív a bizottsági vitákon, hozzászólásaiban rendszerint kőbányai tapasztalatokat idéz fel, illetve saját gyerekeinek példáját hozza. Köztudott, hogy Böjte atya gyerekvédelmi tevékenysége nagy hatást gyakorol az elképzeléseire. Révészt most leginkább az önkormányzatok visszaszerződésének kérdése foglalkoztatja, különösen annak költségvetési garanciái, emellett továbbra is biztosítaná az önkormányzatok számára a szakmai ellenőrzés és támogatás feladatkörét. Ugyanakkor a szegényebb fenntartók esetében fokozott állami felelősségvállalást és ellenőrzést sürget, az államra testálná a problémásabb iskolák kezelését (ahogy ez várhatóan meg is fog történni).
- Javasolja, hogy a főváros kivételt képezzen, átvehesse a gimnáziumok fenntartását és a kerületektől az iskolafenntartást általában is, hogyha azok lemondanak róla. (A javaslat elbukott a bizottságon.)
- Pokornival egy véleményen vannak az egésznapos iskola kérdésében, de Révész elsősorban középosztályi szempontokat vesz figyelembe, az foglalkoztatja, hogy a szülő miképp tudja majd elkérni a gyermekét a délutáni különfoglalkozásokról; egy Jobbikos felvetéssel összhangban arra keres garanciákat, hogy a hátrányos helyzetű szülők ne vigyék el idő előtt a gyereket az iskolából.
- Pánczél Károllyal és Pósán Lászlóval közösen törölték volna a pedagógus életpályáról szóló paragrafusokat a törvényből – ezzel lényegében kivették volna az államtitkárság kezéből a tanárok felé nyújtott mézesmadzagot – de a javaslat a bizottságon sem ment át.
A pragmatikus bizottsági alelnök
Pósán Lászlót elsősorban a középfokú oktatás, a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok szabályozása és az emelt szintű érettségi-követelmények foglalkoztatják (pl. emelt szintű érettségin lehet-e a vizsgabizottság tagja a felkészítő tanár?). Nem támogatja a kötelező közösségi szolgálatot, egyszerűen azért, mert technikailag kivitelezhetetlennek tartja a megszervezését [végül az a kompromisszum köttetett, hogy nem az érettségi megkezdésének, hanem a bizonyítvány kiadásának lesz a feltétele a közösségi szolgálat igazolása].
A katolikus iskola tatai apostola
A KDNP-s Michl József szinte mindig ráerősít Hoffmann állításaira, és pajzsként védi őt (pl. a szakmai egyeztetés kritikája kapcsán). Ő a baloldal kritikája mellett kizárólag szimbolikus kérdéseket hangsúlyoz, többek közt hogy az iskolai hitoktatást pozitív lehetőségként kell megfogalmazni a törvényben, vagy hogy vissza kell adni a tehetséggondozás jelentőségét, mivel az előző kormány ennek rovására fordította figyelmét a leszakadókra. Michl arról híresült el, hogy megkurtította volna a testi fenyítésről szóló passzust, ezt utólag azzal indokolja, hogy a törvény csak a fizikai bántalmazás módozatait részletezi, miközben ugyanolyan kártékony a lelki és szellemi terror is, például a kigúnyolás, a kinevetés, vagy a gyerek önbecsülésének megsértése.[1] Mintha a keresztény kisdiák traumáit hallanánk, ebből a perspektívából nem látszanak a verbális agresszió más formái, az etnikai, nemzeti, szexuális kisebbséghez tartozókat, vagy fogyatékkal élőket érintő abúzus.
Az aufklérista polgármester
Lázár János nem szólalt meg a parlamentben és a bizottsági vitában sem jelent meg, benyújtott viszont néhány nagy port kavaró módosítót. A javaslatai a hódmezővásárhelyi modell fenntarthatóságának jegyében fogantak (pl. az óvodai és iskolai intézményrendszer közelítése, az EGYMI és speciális iskola különválasztása, fenntartó által biztosított úszásórák). A kislétszámú első osztály eltörlése, a tanítók és óvónők együttműködésében megvalósított óvodai fejlesztő csoport, a pedagógusok 24 órás heti kötelező óraszámának rögzítése vagy a kompetenciamérés kiterjesztése több műveltségterületre [elbukott] kétségkívül az iskolarendszer egészében releváns. Több javaslat azonban hatásvizsgálatért kiált, eredménye a hódmezővásárhelyi intézményrendszer határain túl teljességgel kiszámíthatatlan.
A közoktatás kérdéseiben a legtöbb kormánypárti képviselő horizontja nem lép túl a nemzeti középosztály és az „ózdi putrisor” duális vízióján, a két csoport feltételezett problémáira keresnek választ. A társadalomtudományos evidenciákat és kormányzási tapasztalatokat figyelmen kívül hagyó, hazai és nemzetközi tudományos eredményekkel szöges ellentétben álló, korszerűtlen vízió nagy eséllyel megrekedne az iskola kapujában, hogyha nem korrigálnák kormányzási gyakorlattal bíró politikusok és szakértők az implementáció szakaszában.
Az államosítás után várhatóan a „középosztály” iskoláit visszaszerződik az önkormányzatok, a falusi és városszéli iskolákat pedig átveszi az állam. Az új törvény több mint elég szelepet nyit meg ahhoz, hogy könnyedén kirostálható és deviánsnak minősíthető legyen minden nem odaillőnek ítélt, a pedagógusok szemében nehezen kezelhető gyerek. Kasztos, szélsőségesen szelektív intézményrendszer alakulhat ki, ahol mindenki oda jut, ahonnan indult. A nemzeti középosztály háborítatlanul, másféle élethelyzetek, problémák zavaró tapasztalatától mentesen élvezheti a „tehetséggondozó” elitiskolai hálózatot. Ahol az iskola többé nem ígér kiemelkedést, ott pedig nem lesz értelme betartani az iskolai szabályokat. Ahol az állam felmondja a mobilitás ígéretét, ott az utca szabályai veszik át az iskolai normák helyét, a „problémások” iskoláiba sorolt gyerekeknek pedig egy ilyen rendszer nem ad más lehetőséget, minthogy magukra vegyék a deviancia bélyegét.
[1] Michl a bizottsági vitán: a gyereket „kommunikációs és infokommunikációs lelki, szellemi befolyásolásnak nem lehet alávetni, nem lehet szexuálisan zaklatni, vallási meggyőződését nem lehet kicsúfolni, minősíteni, megsérteni, vagy nem lehet az alapvető érzelmi igényeit és szükségleteit megtagadni (…) nem lehet nem szeretni.”
No comments:
Post a Comment